Kende ma tök jó játékot talált ki, mégpedig azt, hogy apára hozza a szívbajt. Gabi elment bevásárolni, én vigyáztam Kendére, aki felébredt, elkezdett hadonászni a kezeivel, és DURR nyílegyenesen belebökte a nyitott szemébe az egyik ujját.
Persze nagyon fájt neki, el is kezdett sírni, de nem azzal az "éhes vagyok" vagy "fáradt vagyok" sírással, hanem az igazi fájdalmas sirással - csak a szuri után láttuk ilyet eddig, vagy egyszer-kétszer, ha nagyon fájt a hasa. Na, én kész voltam, hogy most mi lesz, mehetünk orvoshoz, vagy mi... de szerencsére 10-20 perc múlva már vidáman mosolygott, és úgy látszik, nem történt semmi komoly... Phű...
Amikor elmeséltem Gabinak, mondta is: "Na, kezdődik... :) " Azaz látjuk magunk előtt az elkövetkező éveket, amikor Kende valamit művel magával, mi meg aggódhatunk... Azt hittem, csak a szüleink ilyen aggódósak, de nem... én is az vagyok. :)
Délután itt volt anyukám, és Kendét kiraktuk a babakocsiba, de nem akart elaludni, és ilyenkor el kell vele menni sétálni, mert a rázódás elaltatja. Anyu felajánlotta, hogy elviszi sétálni, meg is kérdezte Gabit, hogy akkor eltolhatja-e az utca végéig, meg vissza. Erre Gabi rávágta, hogy nyugodtan menjenek el a tóig...
Majd amikor anyu elment, leültünk a kertbe Gabival, és nem értettük, hogy Gabi hogy engedhette anyut, hogy ilyen messzire elvigye a Kendét. Nagyon rossz volt, hogy nem volt valamelyikünkkel, valami hihetetlen furcsa-szorító érzés volt, pedig racionálisan tudtuk, hogy nem fog semmi történni... azt hiszem kezdjük megtapasztalni a szúlői aggódást, szeretetet... :)
De aztán Kende hazaért épségben, 10 perce valami brutálisan lefejelte az államat, hogy csöngött a fülem, neki is fájt... Izgalmas nap volt. :)
Utolsó kommentek