Kendusnak ma megint gitároztam egy kicsit evés közben, mert újra csak habzsolta a tejcsit, és a fele csurgott mellé, úgyhogy eljátszottam neki a „Hey Kende” című nótát, („Hé, Kende, kezedben a cumival mondd mit csinálsz, tadá, tadá, dadáddáámm”) meg néhány agyament átköltést a Micimackó és az Everybody Hurts –ből, amiktől most inkább megkímélem a Kedves Olvasótábort.
És ezúton szeretném nagy-nagy szeretettel köszönteni ezen a világon kedves kollégámék egy napos babáját, Ádámot, aki elvileg korábbra volt kiírva, mint Kende, és most végre közöttünk van, egészségben, szeretetben. Juhhúúúú!
Továbbá minden tisztelem azon szülőké, akiket Kendénél rakoncátlanabb (ún. hasfájósabb) babával áldott meg az Ég, és képesek voltak apait-anyait beleadni, hogy mindent megadjanak a babájuknak. Mi nagyon szerencsések vagyunk Kendével, ritkán sír és egy tüneményes csöpp-ember. Ma „reggel” kábé úgy nézhettem ki, mint egy hajléktalan, csapzott voltam, a szemeim begyógyulva, a hajam mintha fél éve nem mostam volna, és ott ültem Kendével a kezemben, vigyorogtam mint a vadalma, és átüvöltöttem Gabinak, hogy „Boldog vagyok!”.
Így telt el Kende életének második hete J
Utolsó kommentek